"A legmélyebb az erősek szenvedése" (Agatha Christie)
 
(2004.07.07)

Hrvatsky

Kalandom a mediterrán faunával

Volt még egy szabad hetünk a nyárból, mielőtt kezdődött volna a lányomnak a suli, s mivel maradt még egy kis nyaralási pénzünk, úgy döntöttünk, hogy engedve a reklám dömpingnek, elmegyünk Horvátországba. Öt nap... na nehogy már a magyarok és németek által látogatott Isztriába menjünk! Irány Dalmácia, ahol a pálmafák és illatos fenyők tövében könnyű horvát bort kortyolgatva (18 Kuna nagyker boltba) merenghetünk a lenyugvó nap sugaraiban. Már persze, ha látszik a nyílt tenger merengésünk látószögéből.

Előkészület a szokásos: lázas számolgatás, hol "hogyé aggyák" a kunát, mennyi konzervet vigyünk, stb, stb. Mivel a keret véges volt, szerettünk volna jól gazdálkodni, s mivel hallottuk, hogy a horvátoknál még a fagyi is legalább 4 kuna (140-150 Ft) ebből automatikusan kiokoskodtuk, hogy akkor kábé másfélszer olyan drága az élet. Arról persze a rémhírek nem szóltak, hogy 4 kunáért olyan adagokat adnak, hogy még akkor sem bírjuk elnyalni normális nyalási kapacitás mellett, ha a fele a kezünkre olvad... Fele időre számoltunk konzervekkel, fele időre pedig "kirúgunk a hámból, kerül amibe kerül"-lel. Hallottunk arról is, hogy a horvát határőrök szívós ebként kutatnak a magyar élelmiszerkészletek után, ezért konspiratíve a ruhák közé rejtettük készleteinket. Persze a határon csak unottan ránk nézett az ország őre és hétfő lévén csak intett, hogy mehetünk. A konspiráció, a rejtegetés folyományaként a konzervek egy részét nem találtuk odakint, illetve meg is feledkeztünk róla.

Az út csodás volt, a lehangolóan kopár Dinári-hegyek és a kilőtt házak romjai ellenére. Reggel indultunk, és délután hatkor Splitbe értünk. Split környékén találtunk szállást, bár első nap nem maradt energiánk alkudozni; szerencsére az első tengerparton álló szállás megfelelt mind árban, mind pedig minőségben, így jöhetett a megérdemelt pihi. Az alkudozás egyébként is kissé nehézkesen alakult Horvátországban, mivel a horvátok nagy része nem beszél idegen nyelvet, főleg Dalmáciában, Slittől északra. Nagyon kedvesen mosolyognak, esetleg barátságosan kijelentik, hogy "en beszelek madjarul!", aztán ezzel vége is. Hadarnak horvátul, s ha észreveszik, hogy nem érti a delikvens, akkor megismétlik hangosabban. Mivel mindezt bűbájos segítőkészséggel teszik, nem is igazán tud rájuk neheztelni az ember. Én próbálkoztam angolul, oroszul (az utóbbi, ha lassan beszélnek horvátul, kicsit hasonlatos a nyelvükhöz, bár a lassú beszéd csak elméleti fogalom dél-szlávia ezen részén), minimális sikerrel.

Első nap délután kerestünk egy kellemes kis öblöt, ahol engem kiszálláskor valami a nagy, kiszáradt fű közt megcsípett a bokámon. Bár darázscsípés jellegű volt az érzet, nem tudtam szemügyre venni a támadómat, mert az aljnövényzeten kívül a kövek is elrejtették. Szóltam a nejemnek, aki "te már megint túlspirázod" nézéssel azt tanácsolta, hogy ne kaparjam. Nem kapartam. Este lődörögtünk Trogir vízzel körülvett óvárosában, ám a sétám egyre bicegősebbé vált. Már a hatalmas adag fagyik, az óváros romantikus sikátorai és a "lepenyja"-ban árult "csevapi" sem derített jókedvre: az ágyam után vágyakoztam.

A reggel sem hozott enyhülést. A bokám feldúzzadt és fájdalmasan érzékennyé vált, szandálom felhúzása felért egy ÁVÓ-s beszélgetéssel. A család még aludt, úgy döntöttem hát, hogy egyedül keresek orvost. Autóba ültem és pokoli kínok közepette kuplungolva elindultam. Szerencsémre az orvosokat ezen a környéken apró táblácska jelzi, amin feltüntetik nevét, címét és szakterületét. Első próbálkozásom sikertelenül zárult, mivel a dokit nem találtam otthon, de mint utóbb kiderült amúgy is fogász volt. Második orvosom ingujjban jött elő csengetésemre, ami a korai órákat figyelembe véve nem is volt csoda. Ettől eltekintve barátságosan érdeklődött, hogy mi is az a sürgős dolog, amiért kiugrasztottam legszebb álmából. Sok beszéd helyett megmutattam a bokámat. Megnézte a sebet, ami ekkorra már szépen gennyedzett és a szakértő biztos tudatával kijelentette:"Szkorpina".

Gondolom arcom felvette a meszelt fal színét. Felrémlett emlékeim közül az állatkerti sétáink valamelyike, amikor rácsodálkoztam egy sötét üvegkalitkába zárt, lila fénnyel megvilágított fehér állatkára, amelynek ismertetőjében valamiféle kobraméreggel való összehasonlítás állt. Az ájulás kerülgetett. Bizonyára derék orvosom is látta arcbőröm színének spontán átalakulását, mert nyugtatólag megveregette a válam és horvátról nemzetközire váltva igyekezett elkerülni az ájulásomat:

-"Nyet problémo! Nyet kaput!... Mnye vracs!"

Vagyis ne féljek, ő orvos. Nem lesz "kaput"!... De kinek nem lesz "kaput"? Nekem vagy a "szkorpinának"? Mi van, ha emberem lelkes bogarász (vagy mifene a skorpió) és a derék kis ragadozó életéért aggódik?

Csendes, befelé forduló merengésemből az injekcióstű látványa rántott vissza. Szakavatott doktorom akkurátusan három helyen is körbeszurkálta bokámat. Már épp meg akartam köszönni, amikor kiderült, hogy ez csak a fájdalomcsillapító, hogy ne fájjon az igazi. A nagyágyú, amely jókora fiolában lötyögött zavaros zölden és amelyet a bokám alá, közvetlenül a csont mellé fecskendezett gyors mozdulattal. A látványtól nem lett szivárványosabb a közérzetem, bár a zsibbadástól elmúlt a hasogató fájdalom. A doki leírta egy fecnire, hogy mennyivel jövök neki kunában (bizakodva odaírta euróban is, de én maradtam a horvát fizetőeszköznél, mert tapasztaltam, hogy a saját pénzüket kellően túlértékelik), majd elköszöntem. Utoljára még elpantomimozta, hogy hat órán át ne vezessek, ne fürödjek a tengerbe és ne keresztezzem újra "szkorpina" útját.

Egy óra múltán Sibenik felé vezetve már csak nevettünk a dolgon, bár én csak csípőből és térdből tudtam kuplungozni, lévén bokám érzéketlen tömeg, amelynek sem formájáról sem tömegéről nem volt biztos tudomásom. Ezt fel-felpörgő motorom is jelezte, sivalkodva a túlpörgetés miatt.

A fennmaradó időt úgy töltöttük, mint más, normális magyar turisták. Megcsodáltuk a letűnt korok emlékeit, szűk utcáit, mediterrán terecskéit, tengeri sünökkel mórikázva élveztük a sós tengervizet, csevapoztunk, fagyiztunk, aztán péntek este eljöttünk, hogy elkerüljük a szombati dugókat.

Ha időnk és lehetőségünk lesz, jövőre lemegyünk délebbre és hegyet is mászunk. Állítólag azon a tájon jóféle mérgeskígyók teremnek a forró sziklák közt...

Tartalomjegyzék
Fotóim
E-mail
Elérhetőségeim
Linkek