"A legmélyebb az erősek szenvedése" (Agatha Christie)
 
(2001.02.01)

Miért nem hallunk Titeket?

Gondolatok a világűr némaságáról

Mindannyiunkkal megtörtént már, hogy felhőtlen, tiszta éjszakán felbámultunk a csillagos égre, s elmerengtünk, hogy vajon vannak-e rajtunk kívül Valakik odakint. Legtöbben ennyivel megelégszünk, s érdeklődésünk a továbbiakban a hollywoodi filmgyárosok által elkészített előre gyártott álmok felé fordul. Szerencsére van néhány elszánt, "bogaras" tudós, aki szponzorokat hajszolva, utolsó garasán is teleszkóp-időt vásárolva hallgatózik éjszakánként a világ különböző részén, várva, hogy meghallja, van-e odakint rajtunk kívül valamilyen civilizáció. Ezek az emberek a tudóstársadalom kivetettségét vállalva teszik dolgukat, hisz a "komoly" csillagászok, akik jól fizető alapítványoknak végzik munkájukat, s nagy gyakorisággal jelentetnek meg cikkeket a világ tudományos folyóirataiban, lekicsinylően, megmosolyogva, néha nyílt ellenségeskedéssel támadják az "ET-vadászokat". Fennen hangoztatják, hogy az általuk végzett kutatások mennyivel nagyobb jelentőséggel bírnak, mint azoké, akik a drága felszereléseket lefoglalva holmi "galaktikus tömegkommunikáció" hangfoszlányai után keresgélnek szívós állhatatossággal. Elhitetik a társadalommal, hogy fontosabbak azok a kutatási témák, amik pld. a világ keletkezésének körülményeit vizslatják (amitől minket a legszerényebb becslések szerint is milliárd évek sokasága választ el ), vagy azoknak a fekete lyukaknak a vizsgálata, amik teszem azt, százezer fényévnyire vannak ( amitől minket szintén százezer év időtávlat választ el). Nos, egy esetleges értelmes lények lakta bolygó valószínűleg mind térben, mind időben közelebb lehet hozzánk, így a fentiek hangoztatása csak jól hangzó tudományos maszlag, amit csupán azért hisz el a közvélemény, mert jól hangzó nevek mondják. Az, hogy értelem jeleit mindez idáig nem sikerült regisztrálni származhat éppúgy a technikai fejletlenségünkből, mint egy esetleges rossz, de mélyen meggyökerezett elméletből is, amit idáig senki sem vett észre. Valami apró, de lényeges dolgon bukunk el, amit hibásan értelmezett a civilizációnk, s tényként fogadunk el, holott nem az.

Mik lehetnek elhibázott gondolataink? Bármi, amit kollektív tudatunk ténynek hisz, s amit túl kézenfekvőnek érzünk ahhoz, hogy ellenőrizzünk. Jó ideig, az évszázadok sokaságán keresztül hittük, hogy a Föld lapos, majd miután tudósok, kalandorok bebizonyították nekünk, hogy nem az, akkor arra esküdöztünk, hogy bolygónk a világmindenség középpontja. Nehezen adtuk fel ezt az ideát is, most pedig sokan azt próbálják belénk sulykolni, hogy egyedül vagyunk ebben az irdatlan nagy térben, amely körülvesz minket. Nem szeretnék az "ufológusok" fogadatlan prókátora lenni, de aki belegondol a ma embere által elfogadtatott "komoly tudomány" kategóriájába, az rádöbben, hogy abba bizony nem fér bele az idegen civilizációk keresése. Persze ez nem azt jelenti, hogy a különböző kormányok ne fektetnének kellő súlyt a problémára, csupán arról, hogy a köztudat szerint a világűr felé való hallgatózás egyike az olyan felesleges dolgoknak, ami csak egy nagyon szűk kört érint, érinthet.

Az eddig felsoroltak ellenére többen állítják, hogy bizonyos csoportok már nemcsak felfedeztek idegen kommunikációs forrásokat, hanem fel is vették velük a kapcsolatot. Ez bizony nagyon jó hír lenne mindazok számára, akik mintegy hívőként hisznek az ufókban, ám nem valószínű, hogy ilyen horderejű tényeket sokáig el lehetne hallgatni. Gondoljunk csak arra, hogy a kémhálózatok, ipari kémek, fanatikusok a lehetőség felmerülése esetén milyen intenzitással kezdenének dolgozni! Kizárt, hogy egy ilyen jelentőségű tényt el lehet hallgatni! Aki pedig összeesküvéssel vádolja az érintett szervezeteket, könnyen beláthatja, hogy butaságot állít. Elég csupán arra utalni, hogy a kormányok, kémszervezetek nem csupa feddhetetlen hazafiból állnak, hanem olykor-olykor bizony önérdeket előtérbe helyező, korrupt személyekből is, akik azonnal felismernék, mennyit lehet keresni egy ilyen titok szűkebb, vagy tágabb nyilvánosságra hozásával. A gondolatsor másik buktatója, hogy bárki is venné fel a kapcsolatot idegenekkel, rövid időn belül olyan előnyökre tehetne szert, ami szemet szúrna mindenkinek. Sok spekuláció létezik azzal kapcsolatban, hogy pld. az amerikai "Lopakodók" tervezésekor már figyelembe vettek idegen értelem által szolgáltatott adatokat, ám ez is csak egyike a közszájon forgó tündérmeséknek, hiszen az említett harci gép tervezésének minden egyes odavezető lépcsőfokát végigjárták a mérnökök, technikusok. A csupaszárny, függőleges vezérsík nélküli repülők csak az átlagembernek okoztak meglepetést, a hadmérnököknek nem: régóta tudták légügyi berkekben, hogy megfelelő számítógépes rendszerrel legyőzve a korábbi, hasonló tesztgépeknél tapasztalt stabilitási problémákat, előbb-utóbb előáll valamelyik nagyhatalom egy ilyen géppel.

Visszatérve az eredeti töprengéshez: mi az oka, hogy minden elszántsága ellenére eddig egyetlen rádióteleszkóp mögött éjszakázó tudós sem talált értelemre utaló jeleket a világmindenségben.

Mit is keresnek? Sok-sok ezer különböző hullámsávon olyan aperiodikus jeleket, amik azért tartalmaznak bizonyos szabályosságot. Hallgatják a sok vivőfrekvenciát, igyekeznek kiszűrni a zajokat és a periodikus jeleket. A megmaradt jeltömegből pedig ki akarják hallani az üzenetet. Nem ilyen egyszerű persze a dolog, hiszen ki tudna egy időben ennyi hullámsávot hallgatni, ezért komputeres szűrőprogramokat használnak, s csak azokra figyelnek, amit a gépük kidob. Nagyon-nagyon ritkán akadnak jelszerű hullámokra, ilyenkor gyorsan tesztelik, hogy nem-e valami hibás mikrohullámú sütő, vagy közeli rádióállomás áthallását hallják. Ha a nem akaratlagos zavarokat kiszűrték, jönnek a katonai és kísérleti adások. Egyeztetnek a környező bázisokkal, illetve kutatóintézetekkel, meteorológiai- , rádióállomásokkal. Ez idáig a jelek 99.9%-ról kiderült, hogy titkosított, kódolt adás. A maradék 0.01 %-ot további elemzéseknek vetik alá, illetve igyekeznek a felvétel irányából újabb adást fogni. Szerencsére mindig legalább két, vagy több csoport is észleli ezeket a "jeleket", a világ távoli pontjain, így a tévedés, műszerhiba kizárható. Ha szerencséjük van, újabb jeleket fognak, ha nem, akkor csak a süket csöndet.

Külön team-ek dolgoznak a végtelenből jött jelek feldolgozásán. Ők azok, akik próbálják valami megmagyarázható, természetben is előforduló zajjal azonosítani ezeket a jeleket. Egy-két kivétellel itt már le is bukik az "üzenet": kiderül róla, hogy valami ritka kvazár, vagy többszörös csillagrendszer okozta "moraj". A fennmaradók az igazán érdekesek. A rádióteleszkópok használatba vétele óta eltelt évtizedekben talán, ha három ilyen akadt. Legismertebb a Bernard csillag felől érkező jelsorozat volt, amit megfejteni és megmagyarázni sem tudtak. Mivel a Bernard viszonylag közel van (5.98 fényév), sőt csillagászati értelemben "mellettünk", joggal vártak tőle valami áttörést, sőt sokan úgy gondolták, hogy válasz lehet valamelyik régi rádióadásunkra. Sajnos a két percnyi jelsorozatot megfejteni nem tudták, s nem is ismétlődött meg azóta sem. Számos spekuláció látott napvilágot azóta, s az igazi csoda az, hogy a bulvársajtó nem kapta fel a hírt. A jelsorozat sajnos annyira összetett és szabálytalan struktúrájú, hogy csak a jó fantáziával megáldottak láttak benne valamit, ők is azért, mert nagyon akarták. Semmit sem lehetett kihámozni belőle, bár állítólag még a NASA és a CETI is foglalkozott vele. Egy idő után feladták és kijelentették, hogy nem értelmes jelről, hanem valami különleges vegyi robbanás háttérzajáról lehet szó. Mivel nagyon felkészült, a témában mélyen beásó tudósok véleményezték mindezt, nincs okunk firtatni igazságukat. Más részről az is igaz, ha értelmes lények üzennének nekünk, miért kódolnák olyan bonyolultan, hogy ember fia meg ne fejthesse? Nincs értelme a "Bernard üzenet"-en rágódni. Érdemesebb inkább azon gondolkodni, miért nem hallunk a Tejút minden szegletéből rádiójeleket.

Itt a mi Földünk. Ne számoljunk a rádiózás őskorától, hiszen akkor még csak igen gyenge térerejű jeleket produkáltunk, azt is többnyire középhullámon, ami visszaverődik a légkör felső rétegeiből! Számoljunk a II.világháború végétől: végre viszonylagos béke van, és a rádióadók teljesítménye is megnövekedett. Az egyszerűbb számítás végett legyen ötven éve az első elfogadható rádióadás kisugárzása a Földről; ez a jel most valahol ötven fényévnyire száguld a világegyetemben. Azóta egyfolytában sugározzuk a jeleinket - legyen az titkos űrállomás kódolt üzenete, vagy brazil szappanopera sorozat a TV-n - minden irányba, egyre sűrűbben, egyre nagyobb intenzitással. Ez azt jelenti, hogy modulált jeleink beszennyeztek már egy ötven fényév sugarú gömböt, amelynek középpontjában a Naprendszer, közelebbről a Föld van.

Belegondolni is félelmetes, hogy napjainkban már legalább 1500 csillagrendszerben foghatták adásainkat, holott fél évszázadnyi "kommunikációs múltra" tekintünk csak vissza. Nem akarok bonyolult számítgatásokba kezdeni mindenféle statisztikai valószínűségekkel, hiszen ezt már elvégezték előttem sokan. Tényként kell elfogadni, hogy ha az élet létrejötte nem teremtéshez kötött, illetve nem csupán az elemek egyszeri és sosem ismétlődő véletlenjének köszönhető, hanem valamiféle fizikai, kémiai szabályszerűség végterméke, akkor az irdatlan mennyiségű csillagot tömörítő Tejútrendszerben kell, hogy legyen még élet rajtunk kívül. Legyünk egy icipicit optimisták, és tételezzük fel, hogy ahol már egyszer létrejön az élet, s eljut az értelem azon fokára, ahol mi állunk, nem pusztítja el önmagát, s fennmarad, amíg fizikailag lehetséges ( amíg ki nem huny a központi csillaga, vagy össze nem ütközik egy másik égitesttel ). Hány ilyen civilizáció lehetséges ma, velünk egy időben? Olyan, amely a mi, vagy a miénknél fejlettebb civilizációs szinten áll? Óvatos becslések szerint 4 - 5 az egész Galaxisban, optimista számítgatások szerint több ezer. Lehet olyan, amely csak ott toporog ahol mi, de lehet olyan ősöreg kultúra is, amely már geológiai időkben méri a korát.

Nem szeretem sem a pesszimizmust, sem az optimizmust, ezért számoljunk néhányszor tíz megfelelően fejlett civilizációval, akik ha nem is évmilliók, de legalább tízezer éve elérték a kommunikációs "küszöböt". Ők már fel kellett, hogy ismerjék egymás értelmét, s már elképzelhető, hogy fel is vették a kapcsolatot egymással. Az ő "beszélgetéseik" után hiába fülelünk, hiszen bizonyára célzottan (a mi berendezéseink tudásánál sokkal célzottabban) küldik az üzeneteiket, s arra szinte nincs esély, hogy a mi Naprendszerünk épp ebbe a keskeny sugárzási sávba essen. Ám nem csak célzott beszélgetésekről lehet szó. Lehetnek nekik is szórakoztató "tévé-, rádiójátékaik", rádiótelefonjuk, s ki tudja még, milyük! Ezek a jelfoszlányok már el kellett volna hogy érjenek minket. ...De semmi!

A világűr csendjével kapcsolatban felvetődik a nyilvánvaló kérdés: miért nincs benne semmi zsibongás? A probléma megértéséhez képzeljünk el egy adóállomást. Egy képzeletbeli adóállomást, ahol az épület szintjeit a feltételek adják:

Egyik szint hiánya esetén sem képzelhető el a rádióadó működése, s minden emelet csak az alatta lévőre épülhet. Ha az adott civilizációban nincs meg a telekommunikáció használatához szükséges társadalmi érdeklődés, akkor hiába képes rá technikailag, nem fog rádiózni. Példaként lehetséges olyan civilizáció, amely magas fokon áll, de a múltban rádöbbent a médiák nem kívánatos irányító hatására, s úgy ítélte meg, hogy nem kér belőle. (Képzeljük csak el, hogy a mi világunkat fél évszázadnyi reklám áradat söpörte csak végig, s már ma is sok magasan képzett, értelmes ember döntött úgy, hogy nem vásárol televíziót: nem hajlandó alávetni magát a tömegkommunikáció manipulációinak.) Létezhet a tibetihez hasonló, magas szintű kultúra, amely inkább a belső lélek fontos szerepét emeli ki a külvilággal ellentétben. Ha a Földön úgy alakulnak a dolgok, hogy Tibet nagyhatalommá válik, ma nem a kábel- vagy műholdas adásokat bambulnánk, hanem templomokban meditálnánk. Ez pedig a közvélekedéssel ellentétben nem jelentené azt, hogy technikailag feltétlenül alacsonyabb szinten kellene állnunk: lehetséges, hogy az orvostudomány, génsebészet, energetika, stb. magasabb szinten állhatna a mainál. Nem kizárt, hiszen a tudományos kutatásokat nem csupán jól képzett, hanem vallásos, erkölcsileg makulátlan egyének irányítanák. A társadalmi háttér szerepe szintén nem elhanyagolható. Hiába a magasan fejlett technika, a telekommunikációs feltételek megléte, ha teszem azt a bolygót nálunk is agresszívabb faj uralja, s mondjuk már száz éve egyfolytában háborúzik. Az ellencsapásoktól, bemérésektől való félelmében senki sem rádiózgat, s az elkerülhetetlen információ-átadásokat is lehetőleg vezetékeken, vagy jól irányított mikrohullámokon eszközölik. Kódolt, kisilabizálhatatlan formulákban, vagy olyan közegben, ami nem lehallgatható. Ha a saját bolygójukon már egy évszázada a lehallgatástól rettegnek, ugyan mekkora az esélye, hogy mi fényévek távolából kihallgathatjuk őket?

Technikai háttér. Ez nem igényel külön magyarázatot. Létezhetnek virágzó kultúrák, amik már akár űrhajóznak is, de nem ismerik a rádiózást. Hogy ez lehetetlen? Nem! Csak fantázia kérdése! Létezhet az információcserének olyan idegen formája, amely bármennyire kézenfekvő, mi mégsem jöttünk rá. Rajtunk kívül mindenki ismeri "aki számít", mi meg a hullámmodulálás nehézkes, drága módszerét alkalmazzuk. Ilyen baklövésekre az emberi történelem is számos példát szolgáltat. Európában, a középkorban például már gyönyörű katedrálisokat építettünk, fenséges hajóink szelték a tengerek habjait, de nem ismertük a matematikai helyértékek, és a nulla fogalmát. Még elgondolni is kínos, mennyit szenvedhetett az az építőmester, aki római számokkal bogarászva számolgatta ki a keresztgerendák terhelhetőségét, vagy az a kereskedő, aki jobb híján az ujjain számolgatva vacakolt az adók kiszámításával. Ugyanebben az időben az arab és indiai kultúrkörben már rég a tizes számrendszert és a maihoz hasonló jeleket használták. Hogy ez mennyire sokat jelent? Elég ha arra gondolunk, hogy az arab számelmélet módszereit használó zsidóság üldöztetései ellenére is mennyivel hatékonyabban tudott befektetéseivel számításokat végezni, s pontosan, korrekten előre tervezni, mint a latin műveltségű keresztények. ( Egyszerű kísérlet: Próbáljon valaki kamatos kamatot számolni római számokkal. Nehéz lesz! ) A fizikai ismeretek megléte nélkül bármilyen ősi, fejlett is a társadalom, nem áll módjában rádióhullámokkal szennyezni a világűrt. Lehetnek gyönyörű templomai, kifinomult vallása, erkölcsi kódexe, érhet el például a mechanikában olyan magas szintet, amiről mi még csak nem is álmodunk, ha egész egyszerűen nincs a rádiózás képességének birtokában. Lehet-e több ezer esztendős, fejlett civilizáció, amely nem ismeri a híradástechnikát? Miért ne? Jelenlegi kommunikációnk egy ezrelékét teszi talán ki az olyan adatok áramlása, amely tényleg fontos. Hány távolsági hívást kezdeményezünk csak azért, hogy megkérdezzünk valakit, hogy van? Hány értelmetlen, felesleges filmet sugároznak naponta a világ műsorszórói? Hány helyen szól csak "úgy" a rádió, s ha megkérdeznénk a hallgatóját fel sem tudná idézni, mit hallott két perce? Igazából ezek nélkül mosolyogva meglennénk! Nem lenne tévé? Többet törődnénk a gyermekeinkkel! Nem lenne telefon? Gyakrabban látogatnánk meg szüleinket, barátainkat! Nem lenne számítógépes-műholdas világháló? Nem tudnának működni a nemzetközi bankhálózatok, tőzsdék. Kibírnánk! ...Sőt, lehet, hogy az lenne a szép, új világ! Térjünk vissza képzeletbeli adóállomásunkhoz. A felépítmény alapjáról megfeledkeztünk. Most nézzük csak az alapokat:

Egy bolygó kommunikációs "zajossága" nagyban függ az uralkodó faj tudományos fejlettségétől. Az ókori görögök a maguk idején az egyik legfejlettebb kultúrát képviselték a Földön, mint ahogy korábban az indiaiak, vagy később a felvilágosodás korabeli uralkodóházak, mégsem zajongtak annyira, hogy a világűrben is meghallják őket. Az egyiptomiak fenséges piramisokat építettek, a maják állítólag koponyaműtéteket hajtottak végre, ám erről senki sem tudhatott Odakint. Egész egyszerűen fejletlenek voltak ahhoz, hogy sikereiket "világgá kürtöljék".

A biológiai felépítés a tudományos fejlettséggel egyenrangú alap, az észlelhetőség feltétele. Mi lett volna, ha az ember értelmi szintjéhez közel álló delfinek jutnak hamarabb célba az evolúció futóversenyében? Milyen lenne a világ ma? A szárazföldek sokkal érintetlenebbek lennének, mint így, hogy mi, emberek lettünk a bolygó urai. A tengerben talán nyüzsögnének a gépek, hatalmas városok közt elpuhult delfin-turistákat szállítanának a kirándulóbuszok (tengeralattjárók?), s valószínűleg másként használnák az elektromosságot is mint mi. Kérdés, hogy lenne-e kommunikáció? Valószínűleg, de az a közvetítőközeg mássága miatt annyira különbözhetne a mienktől, hogy talán fel sem fognánk.

A delfin-civilizációt az emberi analógiája szerint képzeljük el. Nehéz szabadulni a bevált kliséktől. Hogy érthetőbb legyen a különbözőség problematikája, támaszkodjunk ismét a fantáziánkra. Tervezzünk meg egy olyan világot, amely technikailag már igen fejlett, de az egyedei a hangyákéhoz, termeszekéhez hasonló szagingerekkel "beszélgetnek". Egy ilyen, tisztán vegyi formulákra épülő társalgást igen nehéz lenne távközlés által átvihetővé tenni, de tegyük fel, hogy sikerülne. Vajon mit érthetnénk, egyáltalán felfognánk-e, hogy értelmes jelekről van szó? Aligha. Elektromosan kódolt szaginformációkkal semmit sem kezdhetne látó-halló civilizációnk. Mivel nem tudjuk, mi az, ami egy fajt kiemel és elindít az értelmi fejlődés útján, nincs okunk feltételezni, hogy a hozzánk hasonló érzékszerv elrendezés bárminemű előnyt jelent, s ezért ez a követendőbb példa. Igen, az is elképzelhető, hogy a világegyetem tele van jól szervezett "hangya-társadalmakkal", s a mi emlősalapú uralmunk csak üdítő színfolt a palettán, semmi több.

Mi az élet? Azt hiszem, erről könyvtárnyi biológiai és filozófiai iromány készült már, nehéz lenne velősen, pontosan, néhány mondatban elmondani (bár biztosan sok pénzt lehetne keresni vele). Ez az a témakör, ahol semmi biztosat nem állíthatunk. Hol van a határ az élő és az élettelen közt? Mitől élő az élő? Kérdések, melyek megválaszolására sokan az életüket tették fel, hiába. Az élet általunk ismert formái egészen szélsőséges körülmények közt mozgó, szaporodó, táplálkozó, születő és meghaló formációk. Egyetlen azonos mindannyiukban a fehérjéiket, testüket felépítő genetikai kódrendszer és az azt tároló DNS, ám még ez sem adhat fogódzót. Lehet egyéb kódrendszer is, amely megfelelő körülmények közt épp úgy képes valamiféle örökítő anyagot átvinni ősről az utód felé, mint a mi jól bevált dezoxiribonukleinsavaink. Még az sem biztos, hogy más élet alapja is feltétlenül a szén. Egy szilícium-metán környezetben a mi szén-oxigén örökítő rendszerünk csődöt mondana, ez magában viszont még nem kizáró ok. Ez már inkább fikció, mint a valóság keresése? Lehet, de ha elgondolkodunk rajta, talán közelebb kerülünk a néma világűr problémájához. Hogyan kommunikálna egy merőben más faj? Már az előző gondolatsorban, a hangyacivilizációnál is kiugrott a másság alapvető jelentősége, az pedig, hogy egy lény ennyire más legyen, amit most feltételeztünk, már előrevetíti azt a lehetőséget, hogy nem csak technikai fejlődésének irányvonala különbözik a miénktől, hanem teljes értékrendje, logikája is homlokegyenest más lehet. Ami nekünk zaj, neki zene. Ami nekünk periodikus szinusz hullám, ott ő lehet, hogy ezredfoknyi fáziseltérésekből jeleket olvas ki. Esetleg annyira kétségbeejtően más, hogy nem is kell a csillagok távolában keresni, hanem a mi Naprendszerünkön belül is rájuk találhatunk, csak nyitott szemmel kell járnunk. Gondolt-e már valaki arra, hogy a hegyek értelmesek-e? Butaság! Őrült ötlet! Persze, tudom, de egy gondolatkísérlet erejéig érdemes eljátszani vele!

A hegy-civilizáció egyedei annyira különböznek tőlünk, hogy nem vesszük észre őket, hiába élünk köztük. Ők túl nagyok, túl lassúak ahhoz, hogy mozgásukat igazán észrevegyük, egyéb ténykedésükről nem is beszélve. Mi, az egész büszke történelmünkkel csak egy múló pillanat vagyunk a számukra, ugyanolyan jelentéktelenek, mint a mi szemünkben a bőrünkön élő sok száz fajta mikroba. Születésünk épp úgy nem érdekli őket, mint elmúlásunk. Kapkodó élet-rohanásunk az ő szeizmikus érzékszerveik által felfoghatatlan ciripelés. Még a nukleáris kísérleteink is csak annyiban érintik őket, mint minket, ha váratlanul csuklunk egyet: észrevesszük, de nem indítunk kutatást az okainak a kiderítésére. Az ő "beszélgetéseiket" mi érzékeljük; halk suttogásaikat csak a szeizmográfok "hallják", hangosabb szavaik nyomán viszont romba dőlnek városaink, mégsem született meg még az a geológus, vagy bárminemű tudós, aki próbálta volna már megfejteni, mit is mondtak. Ha még a saját butus hegyeinket sem értjük, mit akarnánk más bolygók intelligens hegyeitől?

Az idegen lények kommunikációja nem kozmikus robbanások sorozata a mi számunkra, amit félreértve katasztrófák lecsengő akkordjainak hiszünk?

Pulzárok lassú jelei, fekete lyukak szökevény csillagzajai? Rálegyintünk, s megfejtetlenül letöröljük az adathordozóinkról. Haladjunk még mélyebbre. Ez már szinte csak filozófiai kérdés, de néhány mondat erejéig érdemes megemlíteni: mi a valóság?

Könnyen rávágjuk, hogy hát ez, s karunkkal körbemutatunk: a fák, az emberek, az autók, a házak. Valóság a telefonszámla, a matyó hímzés, a fajgyűlölet. A valóság részei az emésztőgödrökben élősködő férgek épp úgy, mint a Prado képtárban őrzött remekművek. Minden, minden, amit látunk, hallunk, amit érzünk, lélegzünk. Vajon igaz ez? Már sokan elgondolkodtak ezen, sőt sokan bele is őrültek. Lehet, hogy csak valaki álmai vagyunk? Sőt nem is vagyunk, csak vagy? TE, csupa nagybetűvel, TE, aki most olvasod e sorokat, s azt hiszed, hogy én írtam le őket, holott csak TE álmodod? Nem léteznek a betűk, mint ahogy a papír sem, s nem létezik körülötted semmi? A ház ahol élsz, a napi problémák, mind csak az álmaid? A fél füllel hallott intrikák, a fagyizáskor a fogadba szúró fájdalom, a félelem az elmúlástól, ezek csak illúziók? S most hogy erre rádöbbentél, eljutsz odáig a gondolatmenetben, hogy talán nem is a te álmaid, csupán téged is megálmodott valaki?

Borzongató gondolatok, s bár úgy hiszi az ember, hogy nem vezetnek sehova, mégis sok kérdésre magyarázatot adhatnának, ha komolyan foglalkoznánk vele. Mi a valóság, teljes mélységében? Vajon a jelenlegi ismereteink alapján szépen felépítgetett világképünk mennyire felel meg a valóságnak? Persze, nem akarok annyira elrugaszkodni a mindennapi valóságképünktől, mint az imént - azt csupán példaként hoztam fel - , de sokszor szeretnék a dolgok mögé látni: mennyire biztosak azok a tények, amikben hiszünk. Az idő és a tér tényleg olyan-e mint hisszük? Számos biztosnak hitt módszerről, elméletről bebizonyosodott már, hogy téves volt. Newton idejében, sőt utána is nagyon sokáig szilárdan hittük, hogy a mozgás törvényeit ismerjük. Aztán jött egy Einstein nevű fickó, és bebizonyította, hogy csak kis sebességeknél és földi gravitációnál ismerjük jó közelítéssel a mozgás törvényeit; tudásunk fénysebesség környékén, vagy egy csillag közelében fabatkát sem ér. Aztán ugyanő azt állította, hogy a Világegyetem tágul, s ezt be is bizonyította. Mára már többen (D. Peridoll, stb.) adnak hangot annak a meglátásuknak, hogy talán nem is tágul, csupán öregszik, s amit mi a távolodás Doppler-effektusából következő vöröseltolódásnak hittünk a távoli csillagok színképében, az a nagyon régi és a mai színkép összehasonlításából eredő hiba. ( A nagyon távoli csillag fénye nagyon régen indult el a csillagtól, s amit mi "itt és most"-nak érzékelünk, az a távoli csillag régmúltja.) Újabb dogma látszik ledőlni, valószínűleg nem az utolsó.

Egy régi mondás szerint: "A tudás egy végtelen óceán, az emberiség pedig a partján homokozó kisded!" Találó. Főleg, ha belegondolunk, hogy ezt akkortájt mondták, amikor az enciklopédisták, felvilágosult tudósok fennen hirdették, hogy már csak néhány lépés választ el minket, embereket, hogy az összes tudás birtokosai lehessünk. Azóta mennyi minden történt! Ők még csak nem is sejtettek semmit a rádiózásról, nem is beszélve a műanyagokról, az atomenergiáról, a relativitás elméletről, a genetikáról, stb.

Lehetséges, hogy a csillagok nincsenek olyan távol egymástól, mint ahogy gondoljuk, s esetleg a fizikai áthatolás sem olyan utópisztikus, mint véljük? Ez gyenge, de lehetséges magyarázatot adna a kommunikáció hiányára: ki épít óriási energiájú rádióadókat, ha átruccanhat személyesen is a "szomszédba"?

Nem lennének messze a csillagok? Badarság! Jól kipróbált módszerek vannak egy csillag távolságának meghatározására! Nos igen! Az egyik ilyen módszer a trigonometriai módszer:

Tegyük fel, hogy egy közeli csillag távolságát akarjuk megmérni (túl nagy távolságnál nem alkalmazható a módszer) :

Legyen a csillag X pontban. Ha a Földön keresünk egy A pontot, ahonnan függőlegesen felnézve, és egy B pontot, ahonnan vízszintesen elpillantva (érintő irányban) látjuk ugyanezt a csillagot, akkor az A és B pontok közti szélességi fok eltérésből kiszámítható a távolság. Ha a szöget ívmásodpercben fejezik ki, akkor az OX távolság (r): -1 (parsec)

OX = OB x arccos(a) OX = csillag távolság OB = Föld sugara a = szélességi fok, ha 'A' az egyenlítőn fekszik )

Ez a számolási módszer teljesen korrekt, ha száz százalékosnak tekintjük, hogy a tér szerkezete homogén. Ez azonban nem bizonyított a mai napig, s egyes feltevések szerint léteznek "gravitációs prizmák", illetve "gravitációs buborékok". Tovább fejlesztve ezt az elméletet, mely kimondja, hogy az általunk ismert törvények csak ezeken a buborékokon belül igazak, feltehetjük, hogy a buborékok közt nincs semmi. Ezt úgy lehet kifejezni, hogy "NEMTÉR". (A zöld kör a Naprendszerünket szimbolizálja - benne a kék köröcska a Földünk -, a rózsaszín kör a vizsgált, idegen csillagrendszert.)

Ha evvel az új logikai rendszerrel gondolkozunk, akkor nyilvánvaló, hogy a NEMTÉR mérete lényegtelen. Felfoghatjuk úgy, hogy a dimenzión kívülisége miatt lehet a két csillag sokkal távolabb, de sokkal közelebb is, mint ahogy a trigonometria szabályaival számolhatnánk. Hogy ez érthető legyen, három ábrával illusztrálom. Első esetben a NEMTÉR nulla, tehát a gravitációs gömbök összeérnek:

Második esetben a NEMTÉR pozitív, tehát a távolság nagyobb, mint számolnánk:

Harmadik eset - a minket érdeklő - amelyben a NEMTÉR negatív, tehát a távolság kisebb a számítottnál. (Ennél az ábránál némi problémát okozhat az értelmezésben, hogy három dimenziót ábrázoltam síkban. Ahogy két sík lapot, teszem azt füzetlapot, három dimenzióban egymás fölé lehet tenni, ugyanígy két térbeli, háromdimenziós testet is egymás "fölé" csúsztathatunk négy dimenzióban)

A jobb érthetőség kedvéért az irányultságot is megváltoztatva (amit megtehetünk, hiszen az új dimenzió bevezetésével ennek sincs elvi akadálya):

A távolabbi csillagok távolságát fotometriai módszerekkel mérik, de annak a módszernek az alapja a legközelebbi csillagok nagyon pontosan kiszámított távolsága és fényessége (magnitúdó), így, ha feltételezzük, hogy az alapszámítások rossz eredményt adtak, akkor az összes fotometriai távolságeredmény hamis lesz.

Létezhet tehát, hogy van alkalmas módszer, amivel átutazhatunk egyik csillagrendszerből a másikba, gyorsabban mint a fény? Igen, létezhet. Persze a módszert nem tudom, de legyen mentségem, hogy a többi sok milliárd földlakó sem tudja. Ha ez így van, akkor érthető, hogy miért nem rádión kommunikálnak.

Az irányított kommunikáció hiánya tehát többféleképpen magyarázható, de még mindig nem adtunk választ a véletlen "szennyezés" hiányára.

Létezhet, hogy sok fejlett civilizáció alakult ki a környezetünkben és mind végletesen különbözik a miénktől? A képzeletbeli építmény legalsó alapját vessük el, s mondjuk ki, hogy a világ, a valóság olyan, amilyennek hisszük; ezt feltételezve egyszerűsíthetünk valamelyest a gondolatmenetünkön.

Létezhet-e tehát, hogy minden civilizáció vagy merőben más felépítésű egyedekből (hegyekből, felhőkből, stb.) áll, illetve biológiai felépítése, vagy tudományos fejlettsége alkalmatlan a telekommunikáció kiépítéséhez? Létezhet-e, hogy ahol ismerik a rádióhullámok terjedésének törvényszerűségeit, ott az érdektelenség, vagy a félelem tartja vissza őket a használatától? Lehetséges, de nem tartom valószínűnek. Elképzelésem szerint értelmes, intelligens fajokban előbb-utóbb kialakul a szórakozás igénye, s ha csak egy kicsit is hasonlít a gondolkodásuk a miénkre, kell, hogy rendelkezzenek távközléssel! Itt zsibonganak körülöttünk és mégsem halljuk őket. Őrjítő érzés, pedig lehet, - ahogy az elején megállapítottam - hogy csupán rosszul keressük őket.

Vizsgáljuk meg a rádiózás technikáját. A megfelelő átviteli paraméterek eléréséhez mi, itt a Földön igyekszünk minél magasabb frekvenciát alkalmazni: gyorsan, sok információt átadni, lehetőleg veszteség nélkül. URH, mikrohullám, ez a jövő.

Vajon másutt is így tesznek?

Képzeljünk el egy civilizációt, ami néhány száz évvel megelőzi a miénket. Mindennaposak a számunkra még csodának tűnő dolgok: a génsebészet segítségével az egyedek élethossza bármeddig kitolható, halált csak baleset okozhat, a környezetszennyezés problémája megoldódott, nincs éhezés, stb. Ezek nagyon utópisztikus elképzelések, annak ellenére, hogy az első kettő kivételével megfelelő szervezés, összedolgozás és az egyéni érdekek némi nemű háttérbe szorítása esetén mind megoldható lenne itt és most is, a Földön. Ha például a multinacionális cégek, bankhálózatok, tőzsdék tőkeérdekeit figyelmen kívül hagyva egy egész bolygóra kiterjedő tudományos diktatúra venné kezébe a hatalmat, megfelelő lépésekkel virágzó paradicsommá válhatna a bolygónk. Nem hitetnék el velünk a reklámok, hogy az a jó, ha évente váltunk autót, számítógépet, megvesszük a legújabb grillsütőt, edzőcipőt. Nem lenne folyamatos hajtás az életünk, s közben maradna elegendő energia, nyersanyag a szegény országok igényeinek kielégítésére. Ez viszont már a kommunizmus, ami sajnos az eposzok, mesék világában működik csupán (ezt sok-sok ember a saját bőrén tapasztalhatta évtizedekig). Visszakanyarodva elképzelt civilizációnkhoz, idővel felveszik a kapcsolatot más fajokkal, s az információk békés cseréje után közösen, vagy külön-külön rájönnek az örök élet titkára. Elvileg semmi nem indokolja, hogy nekünk embereknek, vagy a többi lénynek meg kell halni, amikor eljön az időnk: halálunk oka az, hogy a génjeinkben hordozunk egy "kapcsolót", amely bizonyos idő elteltével beindít, vagy leállít egy enzim működést, amitől a regenerálódási képességünk lelassul, majd leáll. Ezután képletesen szólva "elkopunk". Most képzeljük el azt a civilizációt, ahol nem "kopnak" el, nem öregszenek. Energiákban bővelkednek, s marad idejük mindenre.

Ebben a civilizációban, ha ugyanúgy a tökéletességre törekszenek, mint néhányan közülünk, és az idő már nem játszik szerepet a döntésekben, az a célszerű, ha a kommunikációs jeleket meghosszabbítják, így biztossá téve az átvitelt:

A magas frekvenciájú jelek magas zavarszint esetén elmosódottá, értelmezhetetlenné válhatnak, nehezebb értelmes jellé visszaalakítani őket.
Alacsony frekvencián kevesebb impulzus (s így kevesebb információ) vihető át egységnyi idő alatt, de a magas zavarszint ellenére könnyebben és egyértelműbben alakítható vissza értelmes jellé.

Az "örökéletűeket" nemigen zavarná a lassú jelátvitel, csillagközi távolságokra esetleg a néhány perces , vagy órás (!) byte hosszúságú impulzusok sem tűnnek túlzásnak számukra. Nos, kötve hiszem, hogy a világon bárhol is figyelik az ilyen alacsony frekvenciát. Nem tudom, hogy technikailag ezeknek a jeleknek a vétele milyen kihívást jelentene, de valószínűsítem, hogy az ilyen típusú jeleknek eleve valami logikus fizikai magyarázatot adnának, és senkiben sem merülne fel, hogy amit hall, az kommunikáció. Nekünk, röpke életű embereknek egész egyszerűen nincs időnk végighallgatni egy "Helló"-t, ami esetleg két hétig tart.

Ez csupán a fantázia játéka, hiszen a fenti civilizációt mi találtuk ki, de érdemes elgondolkodni rajta!

A valóság problémakörénél felmerült már annak az elméletnek az újszerűsége, amely szerint világegyetemünk nem tágul. Nem tágul, s nem volt soha ősrobbanás. Az idő és tér létrejöttét más okok magyarázzák.

A táguló világegyetem és a Nagy Bumm mellett kardoskodó fizikusok legfontosabb ellenvetése, hogy sok dolog van, amit az ősrobbanással kényelmesen, a stagnáló térrel viszont sehogy sem lehet megmagyarázni. Egyik ilyen dolog a minket körbevevő és minden irányban homogén kozmikus zaj. Ez az a zaj többek közt, amit állomások közé hangolt egyszerű táskarádióval is érzékelhetünk, s az elektromos alkatrészek saját zaját nullára redukálva sem tudnánk zajmentes vevőt építeni. Ez a zaj teljesen véletlenszerű, lefedi a teljes spektrumot és kiszűrhetetlen. Az ősrobbanás hívei nagyon jó, kerek magyarázatot adtak a jelenségre: a sok milliárd évvel ezelőtti kataklizma máig visszhangzó maradékzaja. Nagyon pontos matematikai és fizikai levezetésekkel éltek, s a saját logikai rendszerén belül megdönthetetlen bizonyítékként fogadták el a magyarázatot. Ki tudták számolni nagyjából a világegyetem korát, s még sok érdekes kérdésre adták meg általa a választ. Isten ments, hogy ezekkel az igazán magasan képzett, jó fizikusokkal vitába száljak! Sem tudományos ismereteim, sem képzettségem nem tenné lehetővé. Az igazat megvallva levezetéseik nagy része olyan matematikai eszköztárat vonultat fel, amit meg sem értek, de semmiképp sem tagadok. Az én aggályom csupán az, hogy a kiindulási pont, a táguló világegyetem hamis volta esetén az egész bizonyítás nem ér semmit.

Jó, jó, kérdeznék a derék tudósok, ha szóba hoznám a kényszerképzetem, de akkor mivel magyarázza a kozmikus zajt?

Képzeljük el, hogy a világegyetemben ezer fényéves térrészenként van egy fejlett civilizáció. Egy ezer fényév élű kockában csupán egy. Nem túlzás ez a szám, hiszen ha csak azzal a csillagsűrűséggel számolunk, amilyen a mi Naprendszerünk körüli "ritka" csillagtérben van, ez a térrész akkor is nagyjából hárommillió csillagot foglal magába. Hárommillió csillagrendszerenként egy civilizáció szerintem nem túlzás, feltéve, ha az élet létrejötte nem egyedülálló csoda, hanem kémiai szükségszerűség.

Csak a mi galaxisunkban minimum két és fél milliárd csillag van. Ez azt jelenti, hogy nagyjából nyolcszáz civilizációval számolhatunk, amik közül esetleg több tíz már évezredekkel megelőzött minket és egész csillagzónákat telepített be. Nyolcszáz kommunikáló civilizáció csak a mi Tejutunkon belül. Ennyiszer sok ezer független rádió-, televízió-, s ki tudja még milyen adó. A nagy távolság miatt a jelek intenzitása alacsony, jelalakjaik torzultak a sok gravitációs anomálián való áthaladás során. A légkörünkbe érve ennek a számtalan rádiójelnek az összege jut el hozzánk, lefedve a teljes spektrumot. Most képzeljük el, mi lenne, ha egy hegyen állva meghallanánk az odalent elterülő város minden hangját - gyengén, de kivehetően. Mit hallanánk? Szép egyenletes zajt! Feltételezhető tehát, hogy a bekapcsolt, de hangolatlan rádiókészüléken befogott zaj az idegen civilizációk jeleinek összessége. Képtelenek vagyunk szétválogatni, hiszen semmi rendszer nincs bennük, s minden pillanat talán több százezer jelszint pillanatnyi összege. Káosznak, statikus zajnak tekintjük, s meg sem próbáljuk értelmezni. Valószínűleg a jelek ilyen elgondolás szerinti értelmezésével sem próbálkozott még senki, épp úgy, ahogy a szuper hosszú impulzusok figyelésével sem.

Hallgatózunk, minden idegszálunkat megfeszítve, holott lehet, hogy csak jó felé kellene fordítani a fejünket. Az utolsó eshetőség, amivel próbálok nem számolni, az az, hogy egyedül vagyunk; magunkban a végtelen csillagközi térben. Reménykedjünk!

Befejezésül álljon itt az a lehetséges megoldás, amelyről baráti körben sem szívesen beszélek, s amely remélhetőleg tényleg nem több puszta fantáziálásnál.

Tegyük fel, hogy létezik valahol egy szuperfejlett, velejéig agresszív faj, amit olyan célok vezérelnek, amit józan ész sem megérteni, sem helyeselni nem tud. Kimerülhet gyilkos ösztönük bármiben: lehetnek rabszolga tartók, lehetnek vad ragadozók, akik mindent prédának tekintenek, szóval bármi szörnyűség kinek-kinek fantáziája és szájíze szerint. Nos, hogy bukkannának megfelelő, leigázható bolygóra ezek a bestiák? Talán egyenként végigjárnák a Tejút csillagait? Nem! Célszerűbb lenne a galaxis több pontján reléállomásokat létrehozniuk, s figyelni, hol ébred öntudatra egy faj. Feltételezve, hogy egy-egy bolygó teljes kifosztása lassú folyamat számukra (mert lassúak, vagy kevesen vannak), marad elég idejük várakozni. Amikor tehát valahol, az űr valamely szegletében rádióadásokat detektálnak, nincs más dolguk, mint odamenni, és leigázni a náluk nagyságrendekkel fejletlenebb fajt. Nagyon szeretném, ha ez tényleg csak fikció maradna, mert ellenkező esetben bizony nagy bajban vagyunk! Úgy virítunk bizonyos hullámsávokon, hogy a vak is észrevenne minket.

Ezzel kapcsolatban csak egy távol-keleti mondás jut eszembe ide a végére: "Ha hallgatózni akarsz, sose a füled fogd be, mindig a szád!"

Felhasznált irodalom:
1. /Természettudományi kisenciklopédia (Gondolat 1975)/
2. /A távcső világa (Gondolat 1975)/
3. /W.J.Kauffmann:Relativitáselmélet és kozmológia[1]/
4. /S. Hawkin:Az idő rövid története/
Tartalomjegyzék
Fotóim
E-mail
Elérhetőségeim
Linkek