Moralizálgatok

A Világűr távoli tájainkra ellátunk, de nem vesszük észre ami a szemünk előtt történik, gépeink hihetetlen erőkifejtésekre képesek, mi viszont gyengék vagyunk a kísértésekkel szemben. Távcsöveinkkel, rádióvevőinkkel társak után kutatunk a végtelenben, de nem köszönünk a szomszédunknak, hangzatosan kiállunk jótékonykodni, de nem dobunk a koldus kalapjába, szervezünk, rohanunk, időt takarítunk meg, miközben mégis egyre kevesebb az időnk a fontos dolgokra. Érzékeinket, kapcsolatainkat, összeköttetéseinket kiterjesszük az egész bolygóra, miközben a közvetlen környezetünket mind kevésbe vesszük észre, szomjazzuk a megismerést, a tudást, pedig önmagunkat sem ismerjük eléggé, elítéljük, írtjuk a ragadozókat, holott csak mi ölünk kedvtelésből, sportból. Kívánjuk a békét, de ellenségei vagyunk egymásnak, évezredek óta várjuk a Választ, holott még a kérdést sem fogalmaztuk meg rendesen, fohászkodunk, ha bajban vagyunk, de nem ismerünk sem Istent, sem embert. Tornyaink az egekig érnek, toleranciánk viszont alacsonyabb szintű bárminél, egyenlőségről papolunk, bízva örökölt vagy megszerzett kiváltságainkban, önálló indivídumoknak hazudjuk magunkat, csüggve a médiák vezérfonalán, szeretjük a szépet bár a szép fogalmának tisztázásakor összerondítunk mindent.

Ha érdekeink kívánják hazudunk, ha kell igazat mondunk. Becsapjuk a legjobb barátainkat, néha meg ok nélkül kedvezünk vadidegeneknek. Egy életen át építjük sorsunkat, mégis képesek vagyunk lerombolni mindent egy szempillantás alatt. Papolunk az előrelátásunkról, de hátranézve csak a felégetett hidak füstölgő zsarátnokait látjuk. Tömegesen vagyunk magányosak, néha meg magunkba zárkózva is világok nyílnak meg előttünk.

Eszünk fűt, fát, gallyat. Eszünk húst; sülve, főve, párolva, kirántva, de olykor vértől csepegőn is. Néhanap egyikünk-másikunk a sok szempontból korszerűtlennek tekinthető kannibalizmussal is megpróbálkozik. Megesszük az ég madarait, a föld állatait, a tengerek herkentyűit. Felfaljuk a csigát, kígyót, békát; semmi sincs biztonságban falánk fajunk előtt. Nagyvárosaink lakói szépen kockára dobozolva kapják a falnivalót (ők gyakran azt is elfelejtik, mi az amit a szájukba gyömöszölnek), a szerencsésebbek még tudhatják, mi a lakomájuk tárgya. Tömegtermelünk, hogy milliárdos sáskahadunk jól éljen - fajokat eleve arra kárhoztatunk, hogy rövid életük célja a mi gyomrunk legyen -, mégis milliószám halunk éhen. Néhol a tengerbe öntjük a sok fehérjét és kalóriát, másutt az ínység viszi el sokunkat.

Lelkesedünk eszmékért, filmekért, nőkért, férfiakért. Istenítünk filmeket, felejthető csillagokat, ételeket, tárgyakat. Fétiseinket büszkén csillogtatjuk és elhisszük, hogy többek vagyunk azoknál, akik mindezzel nem rendelkeznek. Mindig a legújabbra, legcsillogóbbra vágyunk vagy épp a legódonabb, legrégebbi kell nekünk; szélsőségességünk itt sem ismer határokat.

Milliókat vagyunk képesek költeni használhatatlan, valójában értéktelen tárgyakért, mert valaki korábban használta őket, megfestette őket vagy csupán azért, mert ritkaságszámba mennek. Miért adunk egy ronda, használt bélyegért vagyonokat? Csak mert nincs több belőle? És? Kinek hiányozna, ha végleg eltünne az idő süllyesztőjében, ahelyett, hogy atavisztikus múlt-töredékként itt pöffeszkedik jelenünkbe, felemésztve és lekötve akkora szabad tőkét, amellyel gyermekek, betegek életeit menthetnénk meg, tehetnénk jobbá. Jól van ez így?

Politikusoknak nevezett hiénák irányítják sorsunkat, s mi mindenféle pártérdekekre és romantikus megérzésekre hallgatva támogatjuk őket, hogy még többet húzhassanak ki a zsebünkből. Olykor még meghalni is képesek vagyunk olyanokért, akik valószínűleg vissza sem köszönnének nekünk az utcán. Zászlókat lobogtatva hagyjuk, hogy lemészároljanak más zászlókat lobogtatók, csak azért, mert elhisszük vezéreinknek, hogy ők rosszak. Vajon hány "fasiszta" német lőtt volna vendégszerető orosz parasztokra - akik megosztva utolsó falatjukat is megvendégelik a betévedőt -, ha nem hiszik el Hitlernek, hogy "jó ügyért" ölnek? Vajon az a palesztin apa, akinek kislányát egy elhunyt zsidó kisfiú szíve mentette meg, fog-e bombát robbantani zsúfolt tel-avivi piacon? De ne menjünk ilyen messzire: a szomszédra acsarkodunk a liftbe, mert a kékekre szavazott, míg mi a pirosakra. Elhisszük, hogy azért olyan komor, mert utál minket, pedig csak két szót intézve felé kiderülne, hogy rosszalkodik a mája, beteg a felesége, a lányát meg csalja a férje fűvel-fával. Nem, mi inkább bólogatva hallgatjuk a politikai kommentátorokat, akik megmagyarázzák hogy miért rossz a jó, s miért jó a rossz, közben utálkozunk tovább, ahelyett hogy májnyugtató teát adnánk a szomszédnak, gyenge levest a feleségének, a lánya férjét meg jól pofán vágnánk...

Bölcselkedünk, okoskodunk. Témákra szakosodva kapargatjuk a mély összefüggések felszínét. Analizálunk, szintetizálunk, gondolati kísérleteket végzünk. Igyekszünk megmagyarázni a megmagyarázhatatlant: a valamit, a semmit, a végtelent, önmagunk véges és esendő voltát. Oknyomozunk, nyomozunk, kíváncsiskodunk. Van akit a szomszédasszony félrelépése hoz tűzbe, van akit idegen fejlesztőmérnökök titkos produktumai. Különbségeink ellenére hasonlítunk. Két hátsó végtagunkra nehezedve egyensúlyozunk a gravitáció ellenében, mégis néha légvárakat építünk. Omlékonyakat, szertefoszlókat.

Örök titok maradunk egymás számára, még ha néhanap ki is öntjük a lelkünket. Álarcaink újabb álarcokat fednek és azok is számosakat. Hiába töprengünk, hiába kutakodunk, hiába olvasgatunk gondolatébresztő írásokat az Interneten. A hiábavalóság tudatában tehát ezt is befejezzük.